Szürke-kopár kő, sáros rom,

Egykor tündöklő városom.

Csótány fut, szalad szerteszét;

Az Igaz elveszti eszét.

Gaz burjánzik az ablakon,

A házban, hol még én lakom;

Surran, nő, hallom a neszét.

Az Igaz elveszti eszét.

Ledőlnek a fák, s az ikonok.

Új rabság közeleg. Konok.

S hiába rázza ketrecét,

Az Igaz elveszti eszét.

A kép ural már mindent,

Mi egykor az volt, már nem szent.

Család, haza? Üres beszéd.

Az Igaz elveszti eszét.

S amint az Isten elhajol,

Rögvest elteszik láb alól.

A Szűz nekik teszi szét…

Az Igaz elveszti eszét.

Vak és önző, rút nemzedék

Vedd észre, jaj, a nemzet ég.

A pokol tüzén vész oda,

Igaz, most ne légy tétova!