Akkor lett elege a kis rohadékokból, amikor Xavércica napokra eltűnt.

Volt már ilyen máskor is, de most érezte, tudta, nagyobb a baj. Az utolsó kép az volt róla, amint ijedten felsikít – igen, felsikított – és a szemközti kerítésen átugorva eltűnik a bokrok közt, miután az egyik srác – aki itt lakott nem messze az utcában – az új mopedjét próbálgatva elveszítette az uralmát a motor felett, majd átgázolt a szerencsétlen állat farkán.

– A gyerek elgázolta a macskámat – morogta halkan Stumpf Dezső a fiú apjának, mikor az előjött a házból. Közben a kerti járólapokat figyelte, töröttek voltak.

De nem történt semmi.

Másnap a kölyök ismét az utcán berregtette a motorját, sőt még egy haverja is csatlakozott hozzá.

– Miért van az, hogy soha nem tesznek semmit velük, minek csinálják ezeket a kis vakarcsokat, miért nem tudnak figyelni rájuk, a rohadt kis szemétládákra, hogy lehet, hogy az én édesanyám nem engedte, hogy az utcán lógjak egész nap, szegény szerelmeteseim, szegény Xavércica… – motyogta munkába menet. Lehajtott fejjel bandukolt, meggörbült teste csupa kérdőjel volt. A motoron üldögélő srácok persze röhögtek rajta.

Este kihívta a rendőrséget, de azt mondták, hogy tíz óra előtt nem számít csendháborításnak a motor turbóztatása, ráadásul a gyereknek van jogsija.

Mit tehetnének?

Harmadnapra előkerült Xavércica. A jobb füle vérzett, a hátán a szőr egy helyütt ki volt tépve. Sáros volt és meggyötört. Szeméből félelem sugárzott, ijedten dörgölőzött a bokájához.

– Óh, az én kis szerelmetesem, hogy elbántak veled, te szegény, na, gyere, adok egy pici tejet, a kis rohadék még megbánja, adok én olyat neki, hogy arról koldul, csak kerüljön a kezeim a közé, na, gyere cicus, gyere, minden rendben, drága kicsi cicám.

Hajnalban szögeket szórt az úttestre.

Két órával később a két házzal odébb lakó nyugdíjas bácsi szitkozódva cserélte a kerekeit, majd kihozott egy seprűt és eltakarította a gumigyilkos hulladékot.

Stumpf dühösen leste a redőny nyílásain keresztül, de már újabb terven törte az eszét. Egész nap hátul volt a kis műhelyben, még akkor sem jött elő, amikor az anyja ebédhez hívta.

– Te hálátlan, hiába főzök rád, hiába….  te sosem tudod megköszönni. Ilyenek vagytok ti…

Másnap reggel a korán munkába induló lakók meglepetten vették tudomásul az utcában felszerelt, új fekvőrendőrt. Az akadály ráadásul meglehetősen eklektikus volt, hulladékfa, raklap, vasúti sín és fémszerelvények alkották a művet. Nem tudták mire vélni. De… ebben az országban már semmin sem akadtak igazán fenn.

Tízkor előjöttek a fiatalok, pörgették-búgatták a motorokat, felgyorsultak, majd satufékkel épphogy csak sikerült megállniuk az útakadály előtt. Később rájöttek, hogyan ugrassanak át rajta és ez lett a szórakozásuk.

Stumpf Dezső szeme villámokat szórt. Letörten állt a félhomályos szoba ablakánál.

– Ez nem lehet igaz, itt már az ember élni sem tud, de én nem engedem nektek kis mocskok, hogy újra elijesszétek Xavércicát, ha játszani akartok fiúk, akkor játszhatunk, na gyertek csak… Majd adok én nektek motorozást, ugratást, macskák ijesztgetését, nem babráltok ti ki többé velem, nem babráltok ti ki többé senkivel – duruzsolt magában, és közben egyre jobban belehergelte magát.

Az éjszaka leple alatt ismét kiosont.

Számolt, kimért, megcsinálta, végül eltakarította a nyomokat. Legalább két órát szöszmötölt. Már hajnalodott, amikor visszatért a házba. Ledőlt az ágyára, és nyomban elaludt. Észre sem vette, ahogy Xavércica a mellére kúszik és állát a mellkasára hajtva elszunnyad. Még akkor sem ébredt fel, amikor tíz óra körüli beindult a motorok berregése, majd nem sokkal később éles sikoly hasította ketté a hirtelen beálló csendet.

Csak a szirénák vijjogására riadt fel.

Ásítozva a redőnyhöz vonult, kinézett a réseken, és elégedett mosollyal nyugtázta, mikor végre megpillantotta – az utcán keresztbe kifeszített drótkötelet vizsgáló rendőrök lábainál – a földön heverő bozontos fejet.

A 3 részes Stumpf-sorozat 2. része. Az írások függetlenek egymástól. Az 1. rész és a 3. rész.

Ha tetszik az oldal, kérlek oszd meg!