Stumpf Dezső döbbenten ült az íróasztal mellé helyezett széken.

– De… – mondta hangosan, majd motyogott valamit, amit a szemüveges doktornő nem értett.

– Mondtam magának, hogy nem tudom megadni a jogosítványát, amennyiben nem megy el külön a szemészetre. Egyre szigorúbbak a rendelkezések… – nem fejezte be a mondatot, hanem a papírok fölé hajolt és írta tovább az „ítéletet”.

– Nekem szükségem van rá – mondta, közben az asztal lábát nézte, úgy látta, ráférne egy kis javító festés, még véletlenül sem tekintett fel az orvosra.

– Sajnálom, nem adhatom meg az engedélyt. Menjen el a klinikára! – és azzal a lendülettel, erőteljes csapással rányomta a bélyegzőt a nagybetűkkel a fehér lapon virító NEM-re.

Stumpf hirtelen felállt, egy darabig babrált a kezeslábasának felső zsebével, közben a padlócsempék közötti rést bámulta (hol a fuga?) dühös tekintettel, majd szó nélkül kiviharzott a szobából.

– Ez nem igaz, ez nem lehet, nekem Győrbe kell mennem, hát már, hogy a fenébe tudtam volna elmenni a szemészetre, ez a rohadt doki megérthetné, annyi a dolgom, még hogy vegyek ki szabadságot, hát persze, mintha az csak olyan könnyű lenne, kellek a gyárba, hát ezt nem érti meg, aztán otthon meg a szerelmeteseim… – motyogott végeláthatatlanul magában, miközben áthaladt a várótermen, és észre sem vette az emberek furcsálló tekintetét.

Egy anyuka épp belépett az ajtón, nekiütközött, majdnem fellökte őt. Rá se hederített, bocsánatkérés nélkül rohant tovább. Őszes haja csapzottan lobogott, őrült tekintettel meredt a lábai elé, ajka lebiggyedt, úgy szaladt, sőt könyökét behajlítva már-már gurult az utcán, mintha tolószék kerekeit hajtaná.

Amikor hazaért, csöngött a telefonja. Az édesanyja volt az, a fenti lakásból hívta.

– Kisfiam, hoztál nekem tejet? – kérdezte ellentmondást nem tűrő, éles hangon.

Persze Stumpf elfelejtette.

– Ne most anyuka…

– Mi az, hogy ne most? Már miért? Hogy merészelsz így beszélni az anyáddal? Ezek szerint nem hoztál? Hát ez jellemző rád! Megint elfelejtetted azt, aki felnevelt, aki annyi évet áldozott rád a fiatalságából. Mennyire önzők vagytok ti…

– Mindjárt hozok.

Stumpf visszavette a kabátját, majd kilépett újra az utcára.

– Hogy fogok lejutni Győrbe, ha nincsen jogsim, szegény szerelmeteseim mit fognak szólni, ezt sosem bocsátják meg nekem, ó, hogy az a ribanc, mondtam neki, hogy nem tudok elmenni, jól látok, a felső két sort simán elolvasom, miért, mi kell több a vezetésnél, nem mikiegerek vagy hupikék törpikék jönnek szembe, szegény szerelmeteseim, mi lesz velük, édesanya meg miért nem tud megértőbb lenni, nem látja, hogy mennyi gondom van… – ment, ment és közben csak nyomta megállás nélkül.

A boltban rámorgott az eladóra, amikor az öt forinttal kevesebbet adott vissza neki.

– Tolvaj banda – mondta hangosan és közben a pénztárgép kábeleit nézte, koszos, gondolta magában.

– Goromba fráter – kiáltotta utána fiatal lányka, de ő mit sem törődve ezzel, már hazafelé tartott.

Másnap a kanapén ült, egy hurkát majszolt, szája szélén csöpögött a zsír, szemközt a komódon villódzott a tévé.

– A győri macskakiállítás idei szenzációja az az abesszin cica volt, amit orosz gazdája… – a bemondó hangja átlebegett a szobán, majd kirepült a nyitott ablakon, de már nem jutott el Stumpf tudatáig. A kihasított huzat egyik résén kikandikáló szivacsot nézte, mintha most látná először, miközben érdes tenyerével a mellette elnyúló hatalmas termetű, szürkés kandúrt cirógatta. Mögötte két másik, jólfésült macska dorombolt csukott szemmel, ő meg csak – mintha a fülükbe súgná – duruzsolt magában.

– Szegény szerelmeteseim, ott lenne a helyetek és akkor nem ez a külföldi lenne a sztár, hanem ti lennétek azok, a csúnya doktornő elintézte, hogy ne lehessetek ott, de majd meglátja, meg ám…

Egy írótanfolyam házifeladatának egyik darabja. A sorozat 3 részesre sikeredett. Itt olvashatod a következő részt.

Ha tetszik az oldal, kérlek oszd meg!