A negyvenes, jólfésült férfi a földön fekszik, oldalára dőlve, mintha csak leheveredett volna egy kiadós alvásra. Keze szorosan ráfonódik a durva markolatú Berettára, mutatóujja a ravaszon, mintha még halálában is tettre készen várná támadóját. Pedig nem vár ő már senkit és semmit, legfeljebb a végítélet napját. Halott, halottabb már nem is lehetne. Homlokán kétforintos nagyságú lyuk, pörzsölt szélén megalvadt vér. Üveges tekintete a messzi távolba néz, sajnálja talán a szoba távolabbi sarkában a pamlagon csendesen sírdogáló feleségét.

Ingujja fel van tűrve, nyakkendője esetlenül, gyűrötten omlik mellkasára, elegáns bőrcipője lecsúszott lábáról és most a nehéz, mahagóni íróasztal mellett árválkodik. Odalentről az asztalra téved a pillantásom, vérpöttyös fehér papírlap és egy hanyagul ottfelejtett golyóstoll hever a közepén. A tinta kifolyt belőle és elmaszatolta a betűk egy részét, melyek a lapon sorakoznak. A betűkből szavak, a szavakból mondatok, a mondatokból egy rövid levél áll össze.

„Drágám! Eldöntöttem. Vége. Mindent végiggondoltam, elrendeztem és hidd el, nem lesz semmi gond. Szeretlek, de már nem bírom tovább. Hazugságok hálójában vergődöm, és így nem tudok élni. Ennek az egésznek véget kell vetnem. Bocsáss meg!”

Minden világos, egy klasszikus búcsúlevél. Egy pillanatra lehunyom szememet és eltűnődöm az élet könyörtelen múlandóságán. Vajon miért tette? Mindene megvolt: hírnév, vaskos bankszámla, kastélyszerű ház, gyönyörű feleség, s talán még egy titkos szerető is …

Odanyújtom a levelet asszisztensemnek, egy kis villogó szemű, ifjú hölgynek. – Tegye ezt el, ez lesz a perdöntő bizonyíték – mondom neki és lassan menni készülök. Még utoljára körbenézek, mindenhonnan a luxus tekint vissza reám. Perzsaszőnyeg az intarziás parkettán, Ming korabeli váza a sarokban, neobarokk szalongarnitúra az impozáns íróasztal előtt. A kanapén még mindig ott sír az asszony, haja kontyba rendezve, sminkje kissé szétkenődött arcán, de még így is méltóságteljes az egész lénye. Odalépek hozzá, hogy pár keresetlen szóval enyhítsek fájdalmán, de mielőtt bármit is mondhatnék, a hátam mögül felcsendül az asszisztensem baljós hangja: – Főnök, lehet, hogy ez lesz a perdöntő bizonyíték, de nem hiszem, hogy úgy, ahogy ön gondolja. – Értetlen tekintetem láttán elmosolyodik, aztán mindentudó arckifejezéssel belekezd. – Tudja főnök, nemrégiben voltam egy grafológiai előadáson és ott igen érdekes dolgokat hallottam. – Egy pillanatra elhallgat, gondterhelten maga elé néz, emlékei közt kutat. – Szóval az öngyilkosok írása is szóba került és határozottan állíthatom, hogy ez az írás, amit ebben a levélben láthatunk egyáltalán nem olyan, mint amit ott bemutattak. Sőt! Ez az írás optimizmust sugároz. A nagy hurkok, amelyeket például a g betűknél láthat, kimondottan az élet szeretetére utalnak, ugyanezt sugallja a lendületes írástempó, a felfelé futó sorok, a dinamikus vonalvezetés. Vagy itt van ez a t betű, az áthúzás hosszú, lendületes és magasan van elhelyezve, ami arra utal, hogy aki írta, teli van ambícióval, irányítja maga körül a dolgokat, egyszóval egyáltalán nem egy öngyilkos tipikus írásáról beszélünk…

– Mi a fenéről hadovál ez itt? – vonja fel kérdőn a szemöldökét a feleség.

– Nem értem, hisz a levél tartalma elég egyértelmű – vágom közbe elég sután és hol rá, hol az asszonyra tekintek.

– Erre térjünk vissza egy kicsit később, főnök. Az előbb a konyhában körbenéztem és találtam egy feljegyzést, amit a bejárónőnek készített a ház asszonya – miközben ezt mondja, jelentőségteljes pillantást vet a nő felé és átnyújt nekem egy kockás füzetlapot, amelyen néhány semmitmondó utasítás és egy bevásárló lista van. – Ne a tartalmat figyelje, hanem az írást! Nézze meg jól, ma reggel készülhetett. Mennyi satírozás, mennyi áthúzott szó. Hazugság, cselszövés. Nézze milyen erővel nyomja meg a kezdőbetűket, micsoda indulatok lappanghattak szerzőjük fejében,  nézze ezeket a szinte gigantikus a és e betűket és az átlagnál ugyancsak nagyobb mássalhangzókat, milyen óriásiak. Milyen görcsös, szaggatott ez az írás, és itt, látja, még a sorok durván össze is akadnak. És itt? Látja itt a végén ezeket az elrántott, hosszú, szúró végvonalakat? Nos, ezek itt egy potenciális gyilkos tipikus kézjegyei. Ezeket az írásjegyeket mind-mind megtalálhatjuk Charles Manson, Ted Bundy, OJ Simpson vagy John Wayne Gacy egy-egy fennmaradt levelében, kéziratában…

– Őrültség, ez nem jelent semmit, különben is a férjem egyértelműen leírta, hogy öngyilkosságra készül – kiabálja magán kívül az özvegy, kontya közben kibomlik, arca eltorzul a dühtől.

– Nem feltétlenül, asszonyom. Ez akár egy szakítólevél is lehet – mondja halkan és én hirtelen rádöbbenek, hogy igaza van. A férfi elhagyni készült feleségét, talán azért a titkos szerető kedvéért, a nő rajtakapta a levél írása közben és hidegvérrel lelőtte, majd öngyilkosságnak állította be az egészet. És mivel kezére játszott a kétértelműen megfogalmazott szöveg, akár meg is úszhatta volna.

Ha a betűk nem árulkodnak…

A párom grafológus, az ötletet onnan szereztem. Az öngyilkosok és a gyilkosok írásával kapcsolatban leírtak tényleg megfelelnek a grafológia állításainak.

Ha tetszik az oldal, kérlek oszd meg!