Ott laktunk fenn a domb tetején. Ráláttunk a városra, s mögötte a végtelenbe vesző tengerre, mely nyáron azúrkék színével hívott-csalogatott, a ködös téli napokon viszont riasztóan zöld hullámaival haragosan tajtékzott és bennem, tízéves gyerekben, ijesztő képeket idézett elő az akkor még alig ismert világ pereméről, melyet szörnyekkel, sárkányokkal és rút fejű gnómokkal teli, démoni helynek képzeltem el.

Tőlünk észak-keletre, a legmesszebb ponton, ahová még elláttunk onnan, rozsdás acél karmokként meredeztek a magasba a kikötő kopott darui, előtte terült el a belváros, keszekusza zsibongása még a távolból is átszűrődött hozzánk. Mindenütt fehér és koszos szürke házak sorai tárultak a szemünk elé, bérházak és tízemeletes panelek, mediterrán villák és olykor egy-egy csodálatos gyarmati stílusú középület is feltűnt, és igen, amott pedig, már igencsak közel, egy mecset karcsú alakja szökött fel az égre. A másik irányban, bozótos lankákon és paratölgyek ligetein keresztül vágtathatott fel a tekintet, a kíméletlenebb teleken akár hósipkát is viselő Seraidi csúcsaira. Alatta karcsú pálmafák szegélyezték a partot, itt-ott leanderek, füge- és narancsfák pöttyözték színesre az amúgy kopár tájat.

Ha kiálltunk az erkélyre és közvetlenül lenéztünk, hullámpala lemezekből összetákolt kisebb nyomornegyed utcáin hangos ricsajjal fociztak a négy-öt éves forma, szutykos gyerekek, mellettük békés nyugalommal girhes birkák legelésztek a gazos árkok partjain. Tarka-barka kavalkádban lebegtek hangtalan a rongyaik a frissülést nem hozó sivatagi szélben, mely római kömény és menta súlyos illatát sodorta rendszerint felénk.

Ramadán hónapja volt.

Ez idő alatt a hívők napkeltétől-napnyugtáig böjtölnek harminc napon át, amitől a test és a lélek megtisztulását várják. Tartózkodniuk kell az evéstől, ivástól, dohányzástól, a nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat, a pletykát.

Most is álmos csend telepedett a nappalokra, amelyet a még itt is szokatlan 45 fokos perzselő forróság, a tenger felől érkező sós levegő és a tobzódó éjszakákra készülő konyhák mélyéről kiáramló kuszkusz és odakozmált birkahús émelyítő szaga csak fokozott. A kevés ember, aki az utcán lődörgött, éhes volt, fáradt és türelmetlenül várta a napnyugtát világgá kiáltó müezzin boldogan kántáló szavát, melyre kezdetét vették a féktelen lakomák, tivornyák és tobzódások a test örömeiben egészen másnap hajnalig, amikor újra felkelt a nap és az emberek összeroskadtak kimerülten. Minden a feje tetejére állt. Az iszlám hit szerint ilyenkor a pokol kapui is zárva, a démonok pedig leláncolva vannak, így e hónap a nélkülözések ellenére a béke és a szellemi megtisztulás időszaka.

Nos, úgy tűnik ebben az évben mégsem egészen így volt…

A miénk egy zsákutca volt, módos emberekkel, szép villákkal, nem messze ugyan tőlünk lakótelep, alattunk a már említett nyomortanya, de összességében véve elmondhatjuk, hogy szerencsések voltunk. Jól szituált, udvarias arabok voltak a szomszédjaink, pár évvel idősebb és hasonló korú gyerekekkel, mint amilyenek mi voltunk a nővéremmel. Radouane, Sabri,Omar, Fatih, Mohamed, Hasszán, Fatima, Linda, nevek melyek felrémlenek a múltból és a hozzá tartozó arcok, melyekről némiképp ködös és minden bizonnyal idealizált emlékképet őrzök mind a mai napig. Radouane sötét hajú volt, olajosbarna bőrű arca mindig vidám, szája rendre mosolyra húzódott, mikor meglátott és soha nem engedte, hogy a többiek bántsanak. Ott volt Sabri a kékszemű, világos bőrű berber származású srác, gunyoros, de jószívű, aki soha nem hagyott volna ki egyetlen tréfát sem. Omar, a bátyja volt az egyik legidősebb az utcában élő gyerekek közül, a maga 16 évével szinte matuzsálem közöttünk, csendes, magába forduló alak, néha-néha, ha ki jött közénk, bús tekintetével végigpásztázott rajtunk kisebbeken, mintha őrizné, számlálgatná a nyájat. Fatih, a velem egyidős fiú pár házzal odébb lakott. Kegyetlen volt és alattomos. Nem szerette az idegeneket, de a többiek rendre visszafogták és így nem bántott szinte sohasem. Hasszánra alig emlékszem, a bátyjára, Mohamedre viszont annál inkább.

Ő volt a félszemű.

Ő szeretett minket, engem és a nővéremet egyaránt és most, hogy így utólag visszagondolok, mindkettőnket ugyanazzal az áhítatos szerelemmel, amivel csak egy őrült, félszeg arab tud fiút és lányt szeretni. Fatima volt az egyetlen érettebb lány, aki egyáltalán eszembe jut ma már. Nem úgy emlékszem rá, mint visszafogott szolid leánykára, aki szemlesütve sétál az utcán és elfordul, ha a fiúk füttyentgetnek és kacsintanak rá. Sőt… Az ugrik be hirtelen, hogyan táncolt nyári estéken és énekelt kihívó hangon, élénkvörösre festett körmeit mutogatva, kisminkelt szempilláit rebegtetve a többieknek, a nagyobbaknak, akik biztos nem olyan bátortalanul és viszolygással néztek rá, mint ahogy én, sületlen gyermek, alig kamasz. S ott volt még Linda, a húga, a legkisebb közülünk, talán ha hat volt mindössze, habár ki tudja már.

Gyerekek, fiatalok, akikkel együtt töltöttem három évet, fociztunk az autók között, teniszlabdával fejelgettünk, pingpongoztunk, parittyával lődöztünk a lejjebb lakó szegényekre, csatangoltunk a környéken, soha sem túl messze, soha sem túl soká. Csendesebb napokon pedig zenét hallgatunk, néztük az ugrókötelező lányokat és próbáltuk megfejteni egymás oly távolinak tűnő észjárását, kultúráját. Idilli emlékképek villannak agyamba, pedig azon a nyáron már baljós viharfelhők gyülekeztek kicsiny világom egén.

Azt hiszem, egy júliusi estén kezdődött minden.

Megszólalt a müezzin és, mint minden alkonyatkor a Ramadán alatt, rohantak haza a barátaim az utcáról, én pedig egy szempillantás alatt ott álltam egyedül, magamra maradva. Tétováztam, mit tegyek, bemenjek és tévézzek, vagy várjak odakint, míg a többiek visszatérnek. Végül leültem az útpadka szélére és csendben, fejemet lehajtva egy kaviccsal kezdtem játszadozni. Settenkedő léptek zajára riadtam fel, Mohamed közeledett. Ép szeme idegesen körbe-körbejárt, mint egy megbolondult falióra mutatója, arcizmai görcsösen megrándultak, ahogy megszólított.

– A nővéred itthon van?

– Persze – mondtam vontatottan, mint aki nem tudja, pontosan mit akar.

– Kihívnád nekem? – kérdezte és hátrafordult, mint aki ellenőrzi, hogy senki sem követi.

– Miért is ne? – válaszoltam nyeglén, a mindent tudó tízévesek lazaságával.

Bementem a házunkba és elmondtam a nővéremnek, hogy ki keresi. – Menjen a francba az a gusztustalan, béna, hülye Quasimodo… – halmozta ő a becsmérlő jelzőket, tekintetét le nem véve a televízióban sugárzott szappanoperáról. Megvontam a vállam, én csak átadtam az üzenetet.

– Mi a fenét akar tőlem, az a félszemű barom?! – csattant fel mérgesen és úgy nézett rám, mint egy undorító kis féregre. Pedig hát miről is tehettem én?! A hülye is látta, hogy ki nem állhatja a figurát. Hát még én! Mondjuk ebben azért segítségemre volt, ahogy grimaszolva, szemét letakarva, csücsörítve utánozta a félig vak arab torz mimikáját, gúnyosan, ahogy csak egy elkényeztetett kamasz lány tud egy szerelmes fiút kicsúfolni. Nevettem, de hamarosan arcomra fagyott a mosoly, amint nővérem szemei kikerekedtek, és mint aki szellemet lát, halálra váltan nézett a hátam mögé. – Szia Mohamed – suttogta halkan. Hátrafordultam, mögöttem ökölbe szorult kézzel, vérvörös arccal, ott állt megalázottan a fiú, aki szeretett minket, és akit mi rohadtul nem szerettünk. A másodpercek évmilliárdok alatt teltek el, felrobbant a világ, kialakult a Naprendszer és a Föld, megjelent az élet és civilizációt alapított az ember, mi meg közben rettegve néztük, a nővérem és én, ahogy a sértődöttséget felváltja a vak és fékezhetetlen düh azon a visszataszító, félszemű arcon, ahogy lassan megindult felénk elszántan, kérlelhetetlen tekintettel…

Anyám hangja ébresztett zsibbasztó rémületemből: – Te mit keresel a házunkban? – sikoltotta tört franciasággal. Mohamed megrezzent, borult elméje az éles hangtól egy pillanatra kitisztult, majd lángoló arccal, tajtékozva kirohant a bejárati ajtón, ki az utcára, amely nemsokára megtelt a pompás lakomájukat immár befejező férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel, a barátaimmal.

Ezt követően azonban valahogy megváltozott minden.

A Ramadán nemsokára véget ért és minden visszatért a szokásos kerékvágásba. A nappalok újra nappalok, az éjszakák újra éjszakák lettek. A forróság is enyhült, a tenger felől fújó szél hűs levegőt hozott felénk. Mégsem volt ez megkönnyebbülés. Valahogy az volt az érzésem, hogy kegyetlen vihar közeleg és a ránk telepedő nyugalom csak a csalóka előjátéka annak. Az utcán féltem. Tekintetem rendre Mohamedék házára vetődött, de Mohamedet – azóta – nem láttam. És nem látta őt senki más sem.

Azután lassan elmúlt a nyár és beköszöntött az ősz. Alig volt észlelhető az évszakváltás, csak az iskolakezdés jelezte, hogy eltelt ismét egy év. Délelőtt most már iskolába jártunk, délutánonként az utcán játszottunk, hétvégenként pedig még mindig a strandon lubickoltunk a tengerben… Apám dolgozott, anyám a házimunkát végezte, vitt minket az iskolába, bevásárolt, délután eljött értünk. A szokásos, unalmas körforgás vette ismét kezdetét…

Aztán egy este – emlékszem telihold volt – furcsa dolog történt. Kint üldögéltem a teraszunkon, a kihalt utcát bámultam, amikor egy nagy szürkés-fekete varjú szállt a kertünkben álló diófa viharvert ágára. Csillogó szemeivel a szemem közé nézett, mint aki figyelmeztetni akar valamire. Elnyújtott hangot hallatott, kárrr, bólintott hozzá méltóságteljesen, és ahogy érkezett, nesztelen máris felszállt. Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre, az ágyamban forgolódtam és rémisztő látomásom támadt…

…Beültünk az autóba, anyám és én. Csak a közeli kisboltba indultunk. Amolyan régi fűszeres bolt, amiben szinte minden kapható volt. Elem, mosószer, rovarirtó, konzerv, üdítő. Szokás szerint hátraültem, anyám maga mellé rakta bevásárlótáskáját, majd indított. Felhajtott a szomszédék kapubeállójára, rükvercbe tette az autót, tolatott, majd újra egyesbe, míg meg nem fordult. Szembe álltunk a várossal, a tengerrel, fent a domb tetején. Ötven métert haladtunk, majd anyám kis kanyarral ráhajtott a meredek lejtőre, ami az utcánk végén kezdődött és egy nagyobb főútba torkollott körülbelül kétszáz méterrel lejjebb. Simán gurultunk. A motor csendesen berregett, én egy Michael Jackson dalt dúdolgatva bambultam kifelé az ablakon. Úgy százötven métert suhanhattunk már, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel. Felnéztem, anyám rémült tekintetét pillantottam meg a visszapillantó tükörben… Furcsa pumpáló zajt hallottam, anyám fékezni próbált.

De az autó csak robogott tovább…

Anyám kiáltott, az elszabadult jármű pedig kíméletlenül belecsapódott a derékmagasságú kőfalba, amely alatt három méterrel futott a meredek lejtőre merőlegesen futó kétszer kétsávos út. A kövek széttörtek, a kocsi orra galacsinná gyűrődött, a haldokló fém rémülten sikoltott. A sebesség olyan nagy volt, hogy szinte lassítás nélkül vágtunk át a falon és hosszú perceknek tűnő pillanatig a levegőbe emelkedtünk… Mint egy lassított felvételen, töredezetten érzékeltem a körülöttünk még mindig létező, de már apró részecskéire hullott külvilágot. Döbbent tekintetek követték utunkat, az emberek ijedten kiáltoztak és szerteszét futottak.  Zajos robajjal értünk földet. A szélvédő szilánkjaira robbant, a tető félelmetes reccsenéssel behorpadt, égett gumi és a kifolyó benzin szaga tömte be orrlikaimat. Anyám arcát üvegdarabkák terítették be, vér spriccelt ajkából, vér folyt a homlokából, vér fröcskölt az orcájából és a kettéhasadt tükörben – szörnyülködve láttam – szemtükre is megrepedt, majd a szeme kifolyt…

Verejtékezve ültem fel, hangtalan üvöltéssel a számon. Berontottam szüleim szobájába, riadtan ébredtek fel, előbb apám, majd anyám. Nagy, barna szemeivel kérdőn nézett rám, és én, hogy így láthattam épségben, egészben, örömkönnyekben törtem ki. Miután elmeséltem rémálmomat, maguk közé vettek az ágyba, mint kisebb koromban, és ahogy hallgattam szuszogásukat, lassan megnyugodtam és a fáradságtól meggyötörten végül elaludtam.

Anyám a maga módján babonás volt mindig.

Így apám másnap reggel kénytelen volt átnézni indulásunk előtt az autót és döbbenten vett észre egy olajfoltot a fékvezetékek alatt. A vezetékeket elvágták. Mint ezután hatszor is és hiába virrasztottunk hosszú éjjeleken át, csak nem sikerült elkapnunk a tettest. Mígnem egy nap, a szemközt lakó francia megemlítette, hogy korábban látta Mohamedet az autónk alatt, de csak aznap döbbent rá, hogy ez összefüggésben lehet a történtekkel.

Így lett vége.

Mohamedet elvitték a rendőrök, majd fél év börtönre ítélték. Nem mondott semmit arról, miért tette. Csak mi tudtuk, a nővérem, meg én.

Nemsokára elköltöztünk. Be a belvárosba, egy mocskos bérházba, ahol többet már nem voltak barátaim. Sokat gondolok arra a nyárra, az arab barátaimra, Radouanera, Sabrira, kiket nem láttam azóta sem, arra a szürkés-fekete varjúra, arra a szörnyű rémálommal terhes éjszakára és próbálom megérteni a történteket.

De nem lettem okosabb…

1982 és 1987 között öt évig éltünk Annabában a nővéremmel és a szüleimmel. A fenti történet egy része tényleg megtörtént. Nem volt kigúnyolás, sem varjú, viszont Mohamed tényleg elvágta a fékvezetéket az autónkon többször is. Pontosan ma sem tudjuk miért.

Ha tetszik az oldal, kérlek oszd meg!