Verejtékezve kuporgok a sötétben, rettegek. Kívülről üvöltés hangja szűrődik be, szinte látom, amint az őrjöngő tömeg a halálomat követeli. Sejtem a sorsom, és Isten kezébe helyezem önmagam.

Hirtelen megmozdul az engem körülvevő világ. A fejemre huppanok, majd visszazuhanok… Görgetnek.

Fent és lent, újra és újra.

Észveszejtő sebességgel zúdulok alá, már-már elveszítem eszméletem, de Isten – olybá tűnik – úgy rendelkezdett, nem ájulhatok el. Át kell, hogy éljem a végzetem.

Egyre gyorsabb a pörgés, hol a szikláknak ütődök keményen, hol felszállok, a halál felé tartok a hegyről, melyet majdan rólam neveznek el, érzem, tudom.

Hiúság, de ez megbékéltet sorsommal.

Boldogan érek utam végére…

A kis történetet a 100 szóban Budapest pályázatra írtam.

Ha tetszik az oldal, kérlek oszd meg!